Vannak azok napok – mindenki ismeri őket -, amikor bal lábbal kelünk, odakint esik az eső, tele van a fejünk lehúzó gondolatokkal, meg különben is, iszonyat fáradtak vagyunk az évek óta tartó kialvatlanságtól. Ilyenkor jönnek jól azok a jól irányzott, kedves mondatok a gyerekeink szájából, amelyek felrázzák a lelkünk és visszarántanak a jelenbe, hogy örülni tudjunk, ha más nem, legalább egymásnak.

Valamikor a télen történt még, amikor el akartam indulni a gyerekekkel sétálni. Kisgyerekes anyukáknak nem kell magyarázni, hogy a téli készülődés legtöbbször maga a rémálom. Jobb esetben csak az okoz gondot, hogy a több réteg ruhát szépen egymás után feladd az egyre türelmetlenebbül izgő-mozgó gyerekekre. Azonban, ha az egyikük épp a dackorszak kellős közepén tart, akkor az elindulás igazi türelmet próbáló kihívást jelenthet. Az elején még szépen kérjük, hogy gyere, vegyük fel a harisnyát. Még mosolyt is erőltetünk az arcunkra, hogy bizalmat keltsünk rakoncátlan gyermekünkben, aki nevetve rohangál körbe-kőrbe a szobában azt kiabálva, hogy úgy sem tudsz elkapni. Aztán a mosoly szépen lassan lefagy az arcunkról, a szemöldökünk összeszalad, s türelmetlenül dobbantunk a lábunkkal, hogy most már aztán elég lesz. Ezután előhúzzuk tarsolyunkból a jó öreg fenyegetőzés kártyát, ami persze már a szüleinknek sem jött be. Tudjuk mi is, hogy hatástalan, de a dühös ember nem épp a racionalitásáról híres. Hát fenyegetőzünk, hogy akkor nem kapja meg a beígért pónit vagy a kisautót, vagy hogy nincs tévé, vagy csokika. Végül – habitustól függően – még rá teszünk egy lapáttal, és elkezdődik az egyik legcsúnyább rész: a felnőtt hiszti, ami rendszerint olyan mondatokkal indul, hogy nem igaz, hogy veletek sosem lehet elindulni sehová… Ismerős?

 

 

Azon a téli napon én is pontról pontra követtem, a „hogyan ne csináld” című forgatókönyvet. Csak én még azzal fejeltem meg a dolgot, hogy földhöz vágtam a kezemben lévő nadrágot, ami már csak azért is szánalmas próbálkozás a figyelemfelkeltésre, mert teljesen hangtalanul érkezik a földre. Végül fáradtan rogytam le a szőnyegre és tehetetlenségemben könnyekben törtem ki. S csak ekkor lépett oda hozzám az addig kiabálva rohangáló kislányom, (aki akkor még nem töltötte be a hármat.) A vállamra tette a kezét és halkan suttogta: Mama, semmi baj, majd Tata hazajön és megölelget. S akkor magamhoz tértem. Akkor most ki is a felnőtt? Elmosolyodtam. Nem baj, ha nem várom meg, hogy apa hazajöjjön? – kérdeztem. S inkább őt öleltem magamhoz.

S érdekes módon utána már könnyen ment az öltözködés.

És az ismerős, hogy szintén elindulás előtt kétségbeesve nézegetjük magunkat a tükörben? Még ahhoz sincs egy normális göncöm, hogy sétálni vigyem a gyerekeket. – fordulunk nyávogva a férjünk felé, akinek halvány fogalma sincs, hogy mit értünk normális göncön. Miért nem lehet sétálni egy farmerben és egy pólóban? – értetlenkedik. Mi meg lemondóan intünk felé, hogy ezt ő úgy sem értheti. A tükör előtt álldogálva aztán további szörnyűségeket fedezünk fel. A hajunkat. A gyerekek születése óta lófarokba kötve hordjuk. Sem az időnkből, sem a GYES-ünkből nem tudjuk kigazdálkodni a drága fodrászt. Így reménytelenül és duzzogva esünk neki a hajunknak a kefével, mintha azzal el lehetne tüntetni a hajgumi okozta vonalat.

Egy meleg tavaszi napon egy kellemesen eltöltött fagyizással egybekötött séta reményében igyekeztem kicsinosítani magam én is. A tükör előtt álldogálva én is fanyalogva nézegettem a fejem tetején éktelenkedő szalmakazlat. Persze a férjem siettetett, hogy jó lenn már elindulni. De ilyen hajjal hogy induljak el? – méltatlankodtam. Magamban morogtam még egy darabig, hogy bezzeg nekem sosincs időm fodrászhoz járni. A fésülködés közben nem is vettem észre, hogy az akkor már három éves kicsi lányom egy széket tolt a tükör mellé. Felállt rá és felém nyúlt a Peppa malacos fodrászkészletének darabjaival. Semmi baj, Mama, majd én megcsinálom a hajadat. – mosolygott rám ártatlanul. Meghatódottságomban össze-vissza puszilgattam a kis kerek pofiját. Leguggoltam, s hagytam, hogy megfésülje a hajamat, ami kifejezetten fájdalmas élmény volt, de meg se nyikkantam, mert olyan jó érzés volt visszakapni a törődésből. És ilyenkor már olyan kevéssé számít a fejünkön lévő rettenet is, hisz rádöbbenünk, hogy volt értelme évekig háttérbe szorítani magunkat.

Felső kép: pixabay.com

 

Cikkajánló:

5+1 trükk kisgyerekes anyukáknak, hogy a gyereknevelés nehézségei mellett fordíthassanak időt saját magukra is

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás