Hányszor fordul elő velünk, szülőkkel, hogy egy meggondolatlanul kiejtett mondattal mélyen megbántjuk a gyermekeinket? Amikor estére már elfáradunk, de a gyerkőcök még energiával telve, sikítozva rohangálnak körülöttünk, hogy ők bizony még nem mennek fürdeni, olyankor azért ki-kicsúszik egy-egy türelmetlen, ügyetlenül megfogalmazott kijelentés, amit a boldogan viháncoló gyerekeink a szívükre vehetnek. Pedig még gyerekkoromban megfogadtam, hogy ha majd saját gyerekeim lesznek, én bizony mindig kedvesen és türelmesen beszélek majd velük, és igyekszem majd mindent a lehető leghiggadtabban elmagyarázni. Amikor szülővé váltam, akkor derült ki számomra, hogy ezt a fogadalmat sokkal nehezebb lesz betartani, mint gondoltam. Nem a fegyelmezés fontosságát vitatom ezzel az írással, hiszen arra nagyon is szükség van, hanem azokkal a régi, tanult, berögzült mondatokkal van gondom, melyeket még a nagyszüleink használtak a szüleink fegyelmezésére, s melyeket akarva-akaratlanul a szüleink is továbbadtak nekünk. A lejárt lemez helyett pedig újat kell felrakni, hiszen az elhangzott mondatainknak sokszor sokkal rosszabb üzenetük van, mint gondolnánk.

Többek között azért is jó blogot írni, mert a cikkek megírásához szükséges anyaggyűjtés közben én magam is rengeteget tanulok. Sok hasznos magyar és angol nyelvű cikkre bukkantam, melyek az elavult és káros fegyelmezésre használt kifejezések helyett olyan korrektebb mondatokat ajánlanak, melyek a gyerekek számára sem bántóak, és a szülők is elérhetik vele a céljukat. És az egyik kedvenc facebook csoportom, a Kötődő nevelés tagjai is sokat segítettek az ötleteikkel. Már csak azért is hálás vagyok, amiért a csoport tagja lehetek, mert ott nap, mint nap szembesülhetek azzal, hogy a magyar anyukák egy része, milyen tudatosan készült a gyereknevelésre. S bár ők is elismerik, hogy a rengeteg elolvasott könyv és a tudatosan átgondolt nevelési elvek ellenére nekik is kiszalad a szájukon egy-egy „hármat számolok” vagy „ha nem jössz, akkor itthon hagylak!”, de igazán szívmelengető olvasni az igyekezetüket és az önironikus hozzászólásaikat.

Az írás célja nem a bűntudat keltés, senki nem lesz rossz szülő attól, ha a lentebb felsorolt mondatok közül bármelyiket is használja. Ezek is csak akkor ártalmasak, ha a gyerekek más területen sem kapnak bátorítást. S gyerekpszichológus legyen a talpán, aki egy stresszes, kimerítő nap végén is figyelni tud minden egyes kiejtett szavára. S ha már a pszichológusoknál tartunk, akkor a csoportból megismert egyik szakember, Palotás Szilvia véleményét is megkérdeztem a témáról, aki kiemelte, hogy ezekkel a mondatokkal sokszor nem is közvetlenül bántjuk meg a gyerekeket, hiszen elég gyorsan megtanulják elengedni a fülük mellett az üres fenyegetéseket. Hosszútávon azonban, negatív program formájában beépül a tudatalattijukban, később fejtve ki énkép és önbizalom romboló hatásukat.

Mivel nagyon sok tévesen használt mondat gyűlt össze, így két külön bejegyzésben közlöm majd őket. Íme, az első rész:

  1. Ne sírjál már! vagy Hagyd már abba a sírást! vagy Csak a kisbabák szoktak sírni!

Ezeket a mondatoknak azért is felesleges használni, mert nyilvánvalóan egyik gyerek sem fogja abbahagyni a sírást csak azért, mert ilyen módon rászólunk. Azért sír, mert valami felzaklatta, és más módon még nem képes kimutatni az érzelmeit. Ilyenkor érdemes megmagyarázni neki, hogy mit érez valójában. „Azért sírsz, mert mérges lettél, amiért nem éred el a játékodat.” Vagy „Azért sírsz, mert szomorú vagy, hogy nem mehetsz ki a játszótérre.” Ezek a mondatok sem azonnal hatnak, de segítenek a gyerekeknek megérteni és megnevezni saját érzelmeiket. És talán egy következő alkalommal már sírás helyett ő maga is képes lesz definiálni indulatait és a sírás is rövidebb ideig fog tartani. Így a „ne sírjál” helyett sokkal célravezetőbb a „Nyugodj meg!” használata.

Saját példa: Egy hete történhetett, hogy a jó alvó, vagy legalábbis könnyen visszaalvó nagyobbik lányom hajnali kettőkor felébresztett, de azt ő maga sem tudta megmondani, hogy miért. Csak mérgesen forgolódott az ágyában és azt kiabálta, hogy nem, nem, neeeem. Majd hangosan sírni kezdett. Mondanom sem kell, hogy a hajnali kettő nem az az időpont, amikor a legtürelmesebb formámat tudnám nyújtani. Úgyhogy mi más lett volna az első reakcióm, mint a jó öreg “hagyd abba a sírást, ne hisztizz” frázis? Majd azt kérdezgettem tőle, hogy mégis mi a csuda baja van, mintha nem tudnám, hogy feldúlt állapotban egyébként sem szokott válaszolni. Helyette inkább hangosabban kezdett el sírni. Ahogy kezdett kitisztulni az álmosságtól homályos fejem, a homlokomra csaptam. Hát, minek olvastam el annyi gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet, ha még mindig itt tartok? Ugyanis pontosan tudnom kellett, hogy mi a baja. Az óvodakezdés és a velünk alvó kistesó miatt úgy érezte, hogy ő már nem is olyan fontos. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy előkerülhessen a lehető legnyugodtabb énem. (Ok, nem csak néhányat lélegeztem, vagy fél percig fújtattam mérgesen a sötétben, mire az igazi mély lélegzéshez értem volna.) Aztán szó nélkül vittem neki egy kis tejet, leültem az ágya szélére, s megsimogattam a hátát. Akkor még ellökte a kezem és a cumisüveget is, hogy nem, nem, neeeem. Vártam egy kicsit (ismét mély légzések a biztonság kedvéért, mert a vad kapálózástól, sikerült ismét felhúznom magam) Majd közel hajoltam hozzá és – Hál’Istennek – a csöndes duruzsolásom, hogy “nyugodj meg, minden rendben van, itt van mama”, megtette a hatását. Elvette a cumisüveget, s arra kért, hogy aludjak vele összebújva…

 

  1. Rossz vagy!

Ebben az esetben arra kell figyelni, hogy nem szabad a gyermeket azonosítani azzal, amit csinált. Buda László Mit üzen a lelked? című könyvében is többször hangsúlyozza, hogy nem vagyunk azonosak a cselekedeteinkkel. Attól, hogy a gyerkőc rosszat tett, ő maga még nem válik gonosz kiskrampusszá. Ezért a „rossz vagy” helyett a „rosszat csináltál” kifejezés sokkal helyesebbnek tűnik. Így csak a kis ballépést minősítjük.

A divany.hu-n is megjelent erről egy tanulságos írás, amiben kifejtették, hogy az a gond “a minősítéssel, hogy nem arra reagál, ami a gyerekben zajlik, amiből kiindult a viselkedése.” A példaként felhozott szituációban a homokozóban játszadozó nagytestó lerombolta a kicsi homoksütijeit. “Hogy te milyen gonosz vagy!” – szaladt ki azonnal a sütiket védelmező anyuka száján. Azonban anyuka nem vette figyelembe, hogy semmilyen indulat nem volt a nagyobb testvérben, “csak kellett neki a hely, és még nem volt elég érett rá, hogy figyelembe vegye a kistestvér szempontjait.” De az is lehet, hogy csak azt szerette volna elérni, hogy az ő homokból készült alkotásait is megdicsérjék. “Az igény, hogy „figyeljenek rám, értékeljenek engem” jogos, és a szülő talán ennek kifejezési módját akarta bírálni, de úgy tette, hogy magát az igényt utasította el. Ha ez az elismerés sosem történik meg, annak az az eredménye, hogy a gyermek később sem fogja érteni magát, mikor bizonyos helyzetekben indulatba jön (mikor úgy érzi, háttérbe szorítják), és mivel nem érti, nem tanulja meg, mik a szalonképes módjai az igénye kielégítésének. Hosszútávon pedig az rögzül benne, hogy „jaj, nem szabad arra vágynom, hogy figyeljenek rám, ez gonoszság.”

 

  1. Te vagy a nagyobb, lehetett volna több eszed! vagy „Engedj a kicsinek, neked már több eszed van!”

A nagyobb tesók attól már nem is gyerekek, hogy nagyobbak? – tette fel a kérdést – teljesen jogosan – az egyik “kötődő” anyuka. Csak azért, mert született egy kistestvér, az idősebb gyermek nem kap automatikusan felelősségtudatot vagy bölcsességet. “Ráadásul sokszor a kisebb kezdi el bosszantani a nagyobbat.” A legidősebb gyereket egyébként is mindig sokk-ként éri, amikor megszületik az új családtag. Addig csak ő kapott meg minden játékot, figyelmet, szeretetet, odaadást, s most nem elég, hogy mindenen osztoznia kell, sokszor még azt is számon kérik rajta, amit az öcsi vagy a húgi követett el. Nem lehet ezt egyszerű feldolgozni.  Különösen akkor nem, ha még mi is ráteszünk egy lapáttal az igazságtalan megjegyzéseinkkel. Helyette inkább mondjuk azt, hogy „Te már nagyfiú/nagylány vagy, mutasd meg a kicsinek, hogy hogyan kell ügyesen játszani/enni/könyvet nézegetni!”

Ridikül Magazin A legidősebb királyfi című cikkének végén viccesen megjegyzi, hogy van azonban egy skandináv kutatás, amely vigaszt nyújthat a gyerekkori sérelmekért. “Eszerint a legidősebb királyfi eszesebb, felelősebb, tudatosabb felnőttkorában is, mint a kisebb testvérei. Ők lesznek a vezetők, a politikusok, az irányítók. A legkisebb királyfi pedig elmegy szerencsét próbálni…”

 

  1. Miért nem tudsz olyan lenni, mint a testvéred?

Ezzel csak a testvérféltékenységet alapozzuk meg, és teljesen alááshatjuk a kicsi önbizalmát. A szülők sokszor természetesnek veszik, hogy összehasonlítsák a gyerekeiket, azt gondolván ezáltal ösztönözhetik az „ügyetlenebbeket.”  De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden gyerek más ütemben fejlődik, akár testvérek között is hatalmas fejlődésbeli különbségek lehetnek. Azt hangsúlyozni, hogy valaki máshoz kéne hasonlítania, olyan mintha azt sulykolnánk belé, hogy nem elég jó, úgy ahogy van.

Inkább igyekezzünk, hogy észrevehessük, hogy miben fejlődött saját magához képest, és időről időre dicsérjük meg érte.

 

  1. Várj csak, amíg apád haza jön!

Ez egy nagyon régi fenyegetés klisé, amin sokan már csak jót nevetünk. De tekintve, hogy még nem halt ki teljesen, muszáj volt felvenni a listára. Ha a gyerekek valami helytelen dolgot tesznek, arra azonnal, ott helyben kell reagálni. A késleltetett büntetést a kicsik sokszor nem is tudják értelmezni, mert mire a másik szülő hazaér, talán már nem is emlékeznek arra, hogy mit csináltak rosszul. Egyébként pedig a büntetésig tartó várakozás gyötrelme sokszor sokkal kínzóbb tud lenni a gyerkőcök számára, mint gondolnánk. Így maga a várakozás és végül a büntetés sokszor egyáltalán nincs összhangban az elkövetett „bűntett” mértékével.

Ráadásul nincs jó üzenete annak sem, hogy anya átpasszolja a „rossz zsaru” szerepkörét apának. Ezzel az anyukák csak a saját tekintélyüket ássák alá, és a felelősséget is áthárítják a párjukra „Miért kéne anyára hallgatnom, ha úgysincs semmilyen hatalma?” – gondolhatják a gyerekek.

 

  1. Sírás lesz a vége!

Ez a mondat rendszerint akkor hangzik el a szülők szájából, amikor a gyerekek boldogan viháncolnak és önfeledten rohangálnak. Ilyenkor a fáradt szülőt egyszerűen idegesíti a hangos és vidám gyerekzsivaj, (amit egyfelől meg lehet érteni.) Azonban ezzel a „jóslattal” a felnőttek teljesen elveszik az extázisban lévő kicsik kedvét a játéktól, s megfosztják őket attól, hogy tartósan a jelenben tudjanak maradni. Hiszen a mondat káros üzenete az, hogy ha jól érzik magukat, ha flow-ban vannak, akkor annak bizony nem szabad örülni, mert hamarosan valami rossz következik. Mintha valami megtorlásra kellene számítaniuk, csak azért mert megpróbálják élvezni az életet. A legrosszabb az, hogy ha ezt túl gyakran hallják, akkor berögzül, s még felnőtt korukban sem tudnak majd megszabadulni ettől a helytelen asszociációtól.

 

  1. Le fogsz esni! El fogsz esni!

Ilyenkor pont azt szuggeráljuk a gyerekbe, amitől a legjobban tartunk. Olyan, mint egy önbeteljesítő jóslat. Naná, hogy a gyerkőc le fog pottyanni. Sokkal szerencsésebb ebben az esetben arra koncentrálni, amit valójában szeretnénk. Mondjuk inkább azt, hogy „Egy kicsit lassabban!”, „Kapaszkodj erősen!”, „Óvatosan mássz felfelé!” A mai rohanó, túlhajszolt világunkban hihetetlenül nehéz még erre is figyelni, különösen akkor, amikor gyorsan szeretnénk mondani valamit, hogy megelőzzünk egy kisebb katasztrófát, de garantáltan megéri még erre is figyelmet fordítani!

Forrás még: parenting.combalancia.hu

Kép: pixabay.com

Ha tetszett a cikk, és szívesen olvasnál tőlünk máskor is, kövess minket a facebookon!

 

cikkajánló

Néhány hasznos tanács az óvodakezdéshez

Miért érdemes a szülőknek odafigyelni a blogoló fiatalokra?

…mert te tudod a legjobban