A várandósságom előtt csak a regényeket faltam, eszembe sem jutott szakkönyveket a kezembe venni a száraz egyetemi tankönyvek után. Egy kisbaba persze mindent megváltoztat, még akkor is, ha egyelőre a pocakunkban pihenget. A felkészülést nem lehet elég korán kezdeni jelszóval vágtam neki nevelésről szóló könyvek világának. És láss csodát! Kiderült, hogy ezeket is pont annyira lehet élvezni vagy akár falni, mint az izgalmas regényeket. Íme, néhány azok közül, melyek egyszerre voltak letehetetlenek és szívhez szólóak velemint, olyan tudást adtak át a gyerekek lelkivilágáról és a nevelés rejtelmeiről, melyek nélkülözhetetlenek, ha jó szülővé szeretnénk válni.

 

Vekerdy Tamás: Jól szeretni – Tudod-e, milyen a gyereked? (Kulcslyuk,2013)

Az volt a szerencsém, hogy legelőször Vekerdy Tamás Jól szeretni című könyvére esett a választásom. (Pedig a könyvtárban, ahol dolgoztam, biztos akadt volna olyan régebbi munka is, amivel jócskán mellényúlhattam volna.)

A Jól szeretni tulajdonképpen Vekerdy előadásain elhangzott beszélgetések kitűnően megszerkesztett összegzése.  A kötet egy igazi gyermeknevelési kalauz, amely a tévhitek útvesztőiben mutat utat a bizonytalan szülőknek. A könyv kulcsszavai a szeretet, a tolerancia és az elfogadás. Egy szülőnek mindig ezekből kellene kiindulnia. De vajon elég-e, ha csak szeretünk? Valóban lehet-e „rosszul” is szeretni? A válasz egyértelműen igen, hiszen „minden szeretetben ez az alapkérdés: őt szereted-e vagy magadat, a vágyaidat benne?”  Vajon azért erőlteti a szülő a focit, mert érzi, hogy a tehetséges, de lustácska gyermekének csak egy kis bátorításra van szüksége, vagy mert egy vágyott, de meg nem élt focikarriert szeretne átélni általa? A könyv tele van hasonló kérdésekkel, melyek segítenek a szülőknek felismerni a hibás berögződéseiket, hogy ezáltal egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb kapcsolatot alakíthassanak ki saját gyermekükkel.

Részlet a könyvből:

“Ha a gyerekeket ‘bizalomra neveljük’, az nem teszi-e őket védtelenné azokkal szemben, akik rossz szándékkal közelednek hozzájuk? Nem! Ellenkezőleg. Akiben a bizalom ép, mert stabil, szerető környezetben nő fel, az érzelmileg kiművelt, igényes lesz – és nagyon is érzékeny arra, ha valami nem stimmel. Megérzi a hozzá közeledő ember elleplezett szándékát is. Még csak nem is kell hozzá tudatosan mérlegelnie, mert ösztönösen felismeri, hogy valami baj van. Szóval bármilyen különösen hangzik is: a feltétlen bizalom a szülő-gyerek kapcsolatban egy egészséges bizalmatlanságot, tartózkodást is magával hoz az idegenekkel szemben. Egy érzelmi biztonságban felnövekvő gyerek nagyon is készen áll az óvatosságra. Míg viszont a gyerekek súlyos érzelmi nélkülözését, deprivációját jelezheti az a tárt karú, ölelgetős közeledés, ahogy például az intézetben nevelkedő gyerekek ‘rárontanak’ az idegen felnőttre.”

 

Vekerdy Tamás: Jól szeretni, gyereknevelésről szóló könyv

 

Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés (Kulcslyuk, 2015)

Abban nincs semmi új, hogy a gyerekek természetes nyelve, tanulásának és kommunikációjának legfontosabb eszköze a játék.  Azonban hiába tudja ezt minden szülő, mégsem használjuk ki a játékot, mint nevelési eszközt. A világhírű pszichológus és játékterapeuta, Lawrence J. Cohen állítja, hogy nincs olyan viselkedési probléma, melyet a játékos nevelés ne tudna enyhíteni vagy megoldani. A közös játék segít abban, hogy a gyermek ki tudja fejezni érzelmeit, mi, szülők pedig sokkal könnyebben megérthetjük azokat. „Együttes erővel áttörhetjük a félelem, a gátlások és a harag falát, hogy eljuthassunk a bensőséges kapcsolatig és a felszabadító örömig.”

A könyvet végig mosolyogva olvastam, mert minden egyes sorát áthatja a gyerekek iránt érzett szeretet és megértés. Többször a homlokomra csaptam, hogy „ez nekem miért nem jutott eszembe?” Elgondolkoztatott, vajon mi, felnőttek hogyan tudtuk ilyen könnyen elfelejteni, hogy milyen jó is volt játszani. Vajon miért olyan nehéz rávenni magunkat a közös játékra? És ha már játszunk, miért akarjuk a saját szabályainkat rájuk erőltetni? Ha minden költői kérdésünkre nem is kapunk választ, a könyv elolvasása után rengeteg ötlettel, példával és tippel leszünk gazdagabbak, hogyan hassunk a gyerekeinkre játékos módon.

 

 Vekerdy Tamás: Belső szabadság – Elég jó szülő – elég jó gyerek (Kulcslyuk, 2017)

A Jól szeretni című könyve után kétség sem fért ahhoz, hogy el fogom-e olvasni Vekerdy Tamás legújabb kötetét is. Azonban ezt a könyvet már nem mosolyogva olvastam, hiszen túlságosan kemény problémákkal indít. A gyermeki agresszió, a bántalmazás és a szorongás mindig is szívfacsaró téma lesz, de a struccpolitikán túllépve foglalkozni kell a gyerekeket érintő kínos kérdésekkel is. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy a könyv első felének üzenete ritkán jut el pont azokhoz, akiknek valóban hallaniuk kellene. Az agresszív gyerekek szülei nem Vekerdy munkásságának rajongói közül kerülnek ki.

Azonban bőven akad még jó tanács azoknak is, akik kötődően, csupa szeretetben nevelgetik a csemetéiket. Hány olyan szülő van, aki meg tudta állni, hogy óvodás koráig egy kütyüt se adjon a kicsi kezébe? Pedig a gyerkőcöknek az lenne a legegészségesebb, ha 10 éves korukig nem is találkoznának okostelefonokkal. És vajon mennyit engedjük őket tévézni, ahelyett, hogy együtt sétálnánk velük a szabadban? Mennyire stresszelünk rá az étkezésre? Nálunk minden csakis bio lehet, vagy a másik véglet szerint édességgel tömjük őket, hogy legalább legyen valami a pocakjukban? Nincs olyan területe a nevelésnek, ahol ne lehetne tovább fejlődni. Azonban az apróbb hibák nemigen számítanak majd, ha a gyermekünk képes lesz megtalálni azt a bizonyos belső szabadságot. De, hogy ebben a kütyükkel, ingerekkel, elvárásokkal teli világban hogyan találhatják meg azt? Na, arról szól ez a könyv.

Részlet a kötetből:

(…) Ha azt kérdik tőlem, hogy mit tekintek ideális szülői magatartásnak, akkor az a válaszom, hogy a felelőtlen játékosságot. Vigyázat! Ez nem azonos a felelőtlenséggel, a gondatlansággal. Sőt! Nagyfokú tudatos jelenlétet követel meg a szülőtől, mert a kreatív játékosság unottan, csak félig odafigyelve nem működik. A felelőtlenség csak arra vonatkozik, hogy a szokásos mindennapi aggályoskodások – ‘vigyázz a ruhádra!’, ‘ne piszkold be a kezedet!’, ‘feleltél-e ma az iskolában?’, ‘mi a lecke?’, ‘hányast kaptál?’ – elmaradnak, nem rontják a hangulatot. A ‘felelőtlen’ játékosság egy életérzés, egyfajta könnyed, laza, együttes életöröm, ami azonban nem áll ellentétben azzal, hogy amikor szükséges, a szülő azonnal közbelép, vagy korlátokat állít. Ez bizonyos esetekben minden mégoly ‘laza’ szülőnek is, hogy úgy mondjam, állapotbeli kötelezettsége.”

 

Vida Ágnes: Anyapszichológia – Az anyai lélek szivárványa a fogantatástól nagymamakorig (Kismamablog Kiadó, 2014)

Vajon miért merül fel állandóan az anyákban, hogy folyton megkérdőjelezzék saját magukat? Jó anya vagyok-e? Jól nevelem-e a gyerekeimet? Ha Te is állandóan hasonló kérdéseket teszel fel magadnak, akkor ezt a könyvet feltétlenül olvasd el, hogy megnyugodhass kicsit. Vida Ágnes gyerekpszichológus ugyanis megértő szeretettel fordul az anyukák problémái felé. Elfogadtatja velünk, szülőkkel, hogy nem is kell tökéletesnek lennünk, hogy elég jól nevelhessük a gyerekeinket. Megérteti velünk, hogy a gyermeknevelési praktikák és jótanácsok mit sem érnek, ha az anya nem ismeri saját magát. Ha csak mások elvárásainak igyekszünk megfelelni, akkor képtelenek leszünk befelé figyelni és a saját ösztöneinkre hallgatni. A könyv segítségével jobban megismerhetjük az igazi énünket, hogy felfedezhessük magunkban a szorongásoktól mentes, szabad anyai lelkünket, hogy ezáltal valóban jobb szülei lehessünk a gyerekeinknek.

Az Anyapszichológia szintén a várandóságom alatt került a kezembe. Kezdőként kifejezetten megnyugtató volt a sorait olvasni. Azonban a rutinos, sokgyerekes, magabiztos anyukáknak már kevesebb újdonsággal szolgálhat a könyv.

„Minden anya érez bűntudatot néha. Mardos. Éget. Vagy csak tompán nyom. De ott van.

Bűntudat amiatt, amit tettünk. Bűntudat amiatt, amit nem tettünk. Bűntudat olyan külső körülmények miatt, amire nincs kihatásunk, de mégis saját hibának érezzük.

A bűntudat érzése független attól, mit tettünk vagy teszünk valójában a gyermekünkért, sőt gyakran pont azokban erősebb, akik rengeteget tesznek, akik odafigyelnek, akiknek minden kis részlet fontos.

Azért érezzük, mert Annyira Nagyon szeretnénk jól csinálni a dolgunkat. És nincs igazi visszajelzésünk arról, tényleg jól csináljuk-e.

Vagyis van, de nem jó helyen keressük.

Mert nem mások fogják megmondani, jól tesszük-e a dolgunkat, mint anya. Azt olyan kis dolgokból tudhatjuk meg, mint egy nyálas puszi, egy elégedett pofi evés után, egy mosoly álmában, egy nagy babakacaj… – mindegyik egy-egy csillagos ötös azért, amit nap, mint nap teszel.”

 

Anyapszichológia Vida Ágitól

 

Feldmar András: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? (HVG könyvek)

A címe ellenére nem egy hagyományos gyereknevelésről szóló könyv. A kötet épp annyira szól a felnőttekről, mint a gyerekekről, pontosabban arról, ami megkülönbözteti a valódi felnőttet a nagykorú gyerekektől. Az ok, amiért mégis felkerült a listára az az, hogy Feldmár Vekerdyhez hasonló módon mutatja be, milyen következményei lehetnek annak, ha nem fordítunk elég figyelmet a gyerekeinkre. Mi történik akkor, ha az iskolával összejátszva letörjük az önbizalmukat, saját szabályainkat rájuk erőltetve megtörjük a lelküket vagy mások előtt megszégyenítjük őket?

A legjobb, amit tehetünk, ha megismerjük a gyerekeinket. A valódi énjüket. Nem azt, ahogyan mi szeretnénk látni őket. Az a gyermek, aki támogató, bátorító, szerető környezetben nő fel, bármit elérhet az életben.

Részlet a könyvből:

„Vannak, akik gyorsító rakétaként működnek a csemetéik mellett. Pont, mint az a rakétarendszer, amely feljuttatja az űrhajót az űrbe, majd lekapcsolódik róla, és elég a légkörben. Nos, szerintem ez az igazi szülői modell. Ha valakinek gyerekei vannak, az a dolga, hogy felvigye a magasba, pályára állítsa őket, majd kapcsolódjon le róluk. Ám nagyon kevesen jutnak el eddig az archetípusig. Inkább versenyeznek a fiaikkal egészen a halálukig, és gyermeki szerepben tartják őket.”